Iskolába kéne menni…
Gyermekük életének fontos állomásához, döntő fordulójához érkezik, amikor ovisból komoly kisiskolás lesz. Eddigi fő tevékenységi formája, a játék mellett fokozatosan megjelenik a tanulás. Az első osztály egész életre kiható, fontos időszak. Rajtunk pedagógusokon, s Önökön, szülőkön múlik az, hogy gyermekük magabiztosan, örömmel veszi-e majd az akadályokat.
Milyen az iskolaérett gyermek?
Ez az időszak az első alakváltozás kora. Eltűnik a kisgyermeki pocak, megnyúlnak, megkezdődik a fogváltás, gátlások erősödnek meg, épülnek ki a központi idegrendszerben. Kialakul a feladattudat, a szándékos figyelem, a monotónia tűrés. Ki kell, hogy alakuljon a közösségi élethez való alkalmazkodás képessége. Fontos, hogy tudjon a társaival együtt tevékenykedni, fogadja el az együttélés szabályait, találja meg a helyét a közösségben. Játék során fontos tényező a szabályok megtartása, a tervek végiggondolása, az együttműködés, a teljes véghezvitel. Meg kell tanulniuk fokozatosan a sikerek és a kudarcok megfelelő elviselését, feldolgozását.
Röviden, az iskolaérettség alapelemei: a testi egészség, a szellemi frissesség, az új iránti fogékonyság, a feladattudat kialakulása, a lelki kiegyensúlyozottság és a szociális alkalmazkodó képesség.
Sokszor felteszik nekem azt a kérdést, hogyan tudom támogatni gyermekemet abban, hogy felkészüljön az iskolába lépésre. Reménykedem abban, hogy nyitott ajtókon dörömbölök, amikor azt a választ adom:
- Meséljenek nekik lehetőleg minden nap! Szabadon, avagy könyvből.
- Beszélgessenek!
- Sokat társasjátékozzanak, figyelve a szabályok betartására!
- Adjanak gyermeküknek otthoni, állandó feladatot: virágok locsolása, terítés…
- A saját szobájában mindig rakjon rendet, egyedül mosakodjon, öltözködjön, kösse be a cipőjét!
- Remek, ha sok-sok miért kérdést tesz fel Önöknek!
- Építsen, gyúrmázzon, fessen, rajzolgasson egyedül és társakkal is!
- Rengeteget mozogjanak, rohangáljanak, hintázzanak a szabadban!
Most, amikor e sorokat írom, még távolinak tűnik a beiratkozás. Nekünk, leendő elsős tanító néniknek az egyik szemünk sír, a másik nevet. Az egyik sír, mert búcsúzunk kis csapatunktól, akikkel igen összenőttünk a két év során, a másik nevet, mert már várjuk az új találkozást. Az elején azt írtam, iskolába kellene menni. Nem kellene, hanem kell, de nem mindegy, hogy hogyan. Csak remélni tudom, hogy nagy-nagy örömmel és szeretettel. Rajtunk nem múlik!